Olvasási idő: 5 perc
A dokumentum pedagógiai tartalmával alapvetően egyet lehet érteni. Követi az elmúlt évek neveléstudományi és társadalmi változásait: több mozgást, játékos és élményalapú tanulást, rugalmasabb óraszervezést, projektmódszert, kevesebb mechanikus házi feladatot, több mesét, művészetet és iskolán kívüli programot szorgalmaz.
A probléma nem azzal van, amit a minisztérium mond. Hanem azzal, hogy szinte semmi nem új abból, amit mond.
Aki az elmúlt tíz évben figyelemmel kísérte a magyar pedagógiai szakmai közéletet, részt vett konferenciákon, pedagógus-továbbképzéseken vagy olvasta a szakmai kiadványokat, ezekkel a módszerekkel újra és újra találkozhatott.
Különösen fontos ebből a szempontból az Oktatási Hivatal munkája. Az OH rendezvényein, szakmai napjain, továbbképzésein, módszertani kiadványaiban és jógyakorlatain keresztül hosszú évek óta jelen vannak azok a pedagógiai megközelítések, amelyeket most a minisztérium újdonságként vagy megújulásként kommunikál. Nem arról van tehát szó, hogy a magyar oktatási rendszerből eddig hiányzott volna a szakmai tudás. Az Oktatási Hivatal a rendelkezésére álló eszközökkel eddig is sokat tett azért, hogy ezek a korszerű módszerek eljussanak a pedagógusokhoz.
A kérdés éppen az, hogy ha mindezt eddig is tudtuk, miért nem vált általános gyakorlattá?
Az eddigi rendszer ugyanis nem tiltotta, hogy egy tanító mozgással szakítsa meg az órát, játékosan tanítson, projektet szervezzen, múzeumba, koncertre vagy a természetbe vigye a gyerekeket, kreatívan szervezze meg a mindennapos testnevelést, vagy a frontális oktatás helyett korszerűbb módszereket alkalmazzon.
Sok pedagógus pontosan ezt teszi. Évtizedek óta (ahogy ezt a kommentekben is olvassuk). Mások viszont nem.
És ez a 14 pontos csomag valódi szakpolitikai problémája.
Ha ugyanabban a szabályozási környezetben az egyik pedagógus gyermekközpontúan, korszerű módszerekkel, kreatívan tanít, a másik pedig nem, akkor önmagában egy minisztériumi ajánlás aligha fogja megszüntetni ezt a különbséget.
Az oktatásirányítás feladata éppen az lenne, hogy választ adjon arra: hogyan érjük el, hogy a jó pedagógiai gyakorlat ne kizárólag az egyes pedagógusok személyes elkötelezettségén múljon?
Ehhez képest különösen nehezen érthető, hogy miközben a minisztérium most konkrét szakmai elvárásokat fogalmaz meg a pedagógusokkal szemben, megszünteti a pedagógusok teljesítményértékelési rendszerét.
Ha azt mondjuk, fontos, hogy a pedagógus differenciáljon, élményalapúan tanítson, megfelelően használja a rendelkezésére álló módszereket, figyelembe vegye a gyermekek életkori sajátosságait és korszerű pedagógiai eszközöket alkalmazzon, akkor valamilyen módon azt is vizsgálnunk kell, hogy ez valóban megtörténik-e.
A probléma tehát alapvetően nem módszertani, hanem rendszerszintű.
Egy minisztérium ugyanis nem módszertani intézet. Nem az a legfontosabb feladata, hogy augusztusban pedagógiai ötleteket küldjön az iskoláknak. Erre megvannak a köznevelés szakmai intézményei – mindenekelőtt az Oktatási Hivatal –, amelyek eddig is jelentős munkát végeztek ezen a területen.
A minisztérium feladata ennél több: olyan pedagógusképzési és továbbképzési rendszert, szakmai ellenőrzést és értékelést, finanszírozási és intézményi környezetet kell kialakítania, amely ösztönzi és számonkérhetővé is teszi a korszerű pedagógiai gyakorlatot.
Ezért a 14 pont szakmailag támogatható, szakpolitikai programként azonban kevés.
Mert a magyar köznevelés problémája nem az, hogy eddig senki nem mondta meg a pedagógusoknak, hogy jó dolog mesét olvasni, mozogni, projektet szervezni vagy múzeumba vinni a gyerekeket (az oktatási miniszter publikációiban is ott van ez, csak el kell olvasni).
A megoldatlan kérdés az, hogyan érjük el, hogy ne csak azok csinálják, akik eddig is csinálták.
Erre pedig nem egy újabb ajánlásnak, hanem az oktatáspolitikának kell választ adnia.